VICTORINOX

Makers of the original swiss army knife

A történet 1886-ban kezdődik, amikor a svájci hadvezetés elhatározza, hogy alapfelszerelési tárgyként minden katonának biztosítani kell egy kést, amelyen a becsukható penge mellett kötelező módon szerepelnie kell egy csavarhúzónak, egy konzervnyitónak és egy pontvéső/lyukasztónak. Öt év múlva egy elvakult svájci hazafi, bizonyos Karl Elsener (itt jobbra; más források szerint Elsner) rádöbben, hogy hazája hadseregének a németek szállítják az ellátmány szerves részét képező zsebkéseket.

Tell Vilmos méltó utódjaként ezt nem bírta szó nélkül hagyni, ezért az addig sebészeti eszközöket gyártó kis gyárában gyorsan átállítja a technológiai sort, meghív sörözni egy pár magasrangú svájci katonát, majd elkezdi gyártani az akkor még fanyelű, négyfunkciós katonabicskákat. A hadfiak szempontjából igazán hasznosnak mondható alkotórész (igen, a dugóhúzóról beszélek; mit gondoltatok, a varrókészletről?!) csak öt évvel később kerül rá.

Amikor Elsener édesanyja (Victoria) 1909-ben elhalálozik (itt balra lejjebb), a szerető fiú Frau Elsener-Ott keresztnevét adja cégének, majd amikor tizenegy évvel később nyersanyagként a rozsdamentes acélt (franciául: inoxydable) kezdi használni, összevonja a két szót és megszületik a Victorinox.

A kapitalizmus véres alaptörvényei nem kímélik Elsenert: már 1893-ban felbukkan egy konkurens, aki hasonló késeket kezd gyártani, ráadásul mindketten a svájci keresztet használják védjegyként, és ugyancsak mindketten szállítanak termékeikből a honi hadseregnek. Ez a másik cég a Wenger, amelyik Theodore Wenger főmérnökről (későbbi tulajdonosról, itt jobbra) kapta a nevét.

Nos, mi a teendő? Lévén, hogy - kapitalizmus ide vagy oda - mégiscsak Svájcban vagyunk és nem Dél-Oszétiában, s még csak nem is a kilencvenes évek Budapestjén, Elsner és Wenger nem fordul bérgyilkoshoz, nem mérgezi meg egymás kutyáját és egyikük sem kiált hazaárulást. Olyat tesznek, hogy szégyellem is leírni, mert cselekedetük homlokegyenest ellenkezik mindazzal a gyakorlattal, ami a sikeres észak-balkáni vállalkozók sajátja.

Elsner és Wenger MEGEGYEZNEK! 1908-ban leülnek egy kockás abroszú asztalhoz egy kies hegyoldalban, kortyolnak párat valami olvasztott sajtból, mellé biztos csokit és röstit harapnak, s közben lepacsizzák, hogy mostantól fogva nem vágnak egymás alá, nem fikázzák a másik termékét, hanem kultúremberek módjára az együttélésre törekednek. Erre a számunkra furcsa forgatókönyvre lecsap a svájci hadsereg is, mindkét céggel újjáírva a szerződéseket, s mivel arrafelé, azoknál a hülye svájciaknál egy állami szerződés elég fixre vehető és egy ilyennel a zsebedben hosszútávon lehet kalkulálni, azóta is 50-50 százalékban részesednek az állami megrendelésekből.

Hogy őszinték legyünk, volt ebben a nagy rugalmasságban egy csipetnyi tipikus svájci belpolitika is: a Victorinox központja Ibach-ban, egy német őskantonban, Schwyzben van, míg a Wenger a francia nyelvű Jura kantonbéli Delémont-ban. Lám, így kell fenntartani a nemzetiségi békét.

Igen, kereken száz éve a Victorinox kapja a svájci hadsereg bicska-megrendelésének felét, a Wenger a másik felét. Ez évente úgy 20-25 ezer darabot jelent cégenként. Hogy ez kartellgyanús? Na nemá... Kartell akkor lenne, ha létezne több szereplő, akiket a szövetség korlátoz a szabad versenyben. De könyörgöm: a piacon száz éve NINCS több szereplő, csak ők ketten. Ha pedig mondjuk a bivalycseszneki szerszámgyár úgy gondolja, hogy legalább olyan jó késeket tud gyártani a helvéteknek, csak rajta: küldjön pár mintát Bernbe. Amúgy meg a szabadkereskedelem zászlóvívőinek megnyugtatására mondom: 2010-re akkora megrendelést adott a svájci hadsereg, hogy a két ős-cég maga vetette fel, hogy esetleg harmadik szereplőként oda lehetne engedni külföldi gyártót is a húsosfazékhoz. 2005-ben a Victorinox szőröstül-bőröstül megvette a Wengert, de a márkák maradtak, és maradt egyelőre az 50-50 %-os szabály is. Egy jópofa nyelvészeti bravúrra is hadd hívjam fel a figyelmet: közös megegyezésen alapuló reklámszlogeneket is kidolgoztak, melyek értelmében a Victorinox jelmondata: Original Swiss Army Knives, míg a Wengeré: Genuine Swiss Army Knives. Ha esetleg valaki nem tudna angolul, az első jelentése: Eredeti Svájci Katonai Kések, míg a másodiké Valódi Svájci Katonai Kések. Jó, mi?

Na, akkor magáról termékről is pár mondatot:

Százezermillió fajta svájci bicska van, a nyolceurós egypengéstől kezdve  a többszáz eurós monstrumokig, amelyekbe már USB-memória, digitális óra, lézerpointer és MP3-as lejátszó, esetleg 2 négyzetméternyi halászháló, nagyító, golyóstoll és istentudjami van beépítve. Szakmák és hobbik kaptak saját svájcibicskát: van spéci szerszámuk a horgászoknak, vadászoknak, alpinistáknak, szakácsoknak, kozmetikusoknak, műépítészeknek, újságíróknak, számítógépeseknek... Ebben a Giant fantázianevű izében itt oldalt 85 funkció van beépítve, és 650 eurót kóstál.

Ha beszerzed a megfelelő bicskát, össze tudsz szerelni egy tengeralattjárót.

De lássuk, milyen is az igazi svájci katonai kés? Honnan tudod, hogy csak egy szánalmas utánzattal szúrta ki a szemed az a fösvény nagynéni, esetleg tényleg olyan kést kaptál szerelmedtől, amelyik ikertestvére ott lapul mondjuk a svájci hadkiegészítő rendszer egyik hegyivadászának zsebében?

A minőség megállapítása mindenkinek a magánügye; ha a másodszori nyitáskor kiesik a penge, ha az első borosüveg parafájába beletörik a dugóhúzó, esetleg ha egy hét múlva apró rozsdafoltok lepik be a fémrészeket,nos, akkor megalapozott a gyanú, hogy vagy te vagy nagy balek, vagy azt a nagyon spórolni akaró hozzátartozódat verték át brutálisan, aki elhitte, hogy a gyáli piacon 500 forintért eredeti svájci bicskát árul a [moderálva] család nagyobbik középső gyermeke.

Az eredetileg is a svájci hadseregnek gyártott valamennyi modellen a hamisítatlan svájci címer látható (itt balra felül). És egy igazi katonai bicska meg így néz ki (itt jobbra felül).

A Victorinox termékein a piros alapú fehér kereszt ilyen díszes pajzsban van (ide jobbra lefelé tessénk nézni), míg a Wenger-kések nyelén egy teljesen egyszerű, lekerekített négyzet a háttér (itt baloldalt, a felirat fölött).

Remélem, érzékelhető a különbség. Amúgy a kettő között én nem látok minőségi eltérést, de hátha majd olvassák a posztot nálam nagyobb spílerek és ők majd megmondják a tutit.

A frankó katonai célú cuccok nem piros nyelűek, hanem ezüstösek; a pirost annó állítólag azért találták ki (a nemzeti zászlójuk színeinek figyelembevétele mellett), hogy a hóba esett bicsakot könnyebb legyen megtalálni.

Napjainkra a szivárvány minden árnyalatában készülnek markolatok, ami az igazi rajongók szívét szomorúsággal tölti el. A két cég is prostituálódott kissé: készítenek már órákat, ruházatot és kiegészítőket, napszemüveget, irodaszereket, stb... De az igazi termék (amelynek 80 százalékát az USA-ban adják el) mégiscsak a zsebkés marad.

Kínzó kérdés, hogy a Svájci Gárda kap-e felszerelésül svájci bicskát? Becsüljétek meg, mert örök darab. Az aggódó női családtagok megnyugtatására közlöm: a svájci bicska olyan ajándék a férfiak szerint, mint a nők szerint a nyakkendő: sosem elég belőle. De micsoda különbség, istenem..."